Az újító József nádor

A Vérmezőtől a győri csatatérig, a Budai vártól az ürömi pravoszláv kápolnáig, a fertődi gloriette-től a Magyar Nemzeti Múzeumig, az Alcsúti Arborétumtól a nádori kriptáig vezetnek filmes sétáink, melyekben Csorba László történészprofesszor mesél József nádorról és családjáról, tetteik fontosságáról és szerepéről Magyarország történetében. Az rövidfilmes epizódok kultúrtörténeti érdekességeket és elgondolkodtató történelmi összefüggéseket tárnak fel ebből a gazdag, ráadásul a mai nemzettudatból jobbára kiesett örökségből. Elsőszülött fia, István főherceg az alcsúti parkban töltötte ifjúságát nyaranta, és a hagyomány szerint sokat játszott a falubeli gyerekekkel is, akik „Palatinus Pistának” nevezték. Felnövekedve nemcsak apja akaratát – és az udvar szándékát – követte, hanem hazai politikai támogatást is kapott, amikor 1847-ben vállalta a nádori tisztséget. Országjáró körútján mai szemmel nézve egészen elképesztő rajongás vette körül, jeléül annak, hogy a születő populáris tömegkultúra korában már idehaza is megjelentek a nemzeti dinasztia tagjai iránti személyi kultusz egyes jelei. 1848 márciusában döntő szerepet játszott a forradalom vívmányainak bécsi elfogadtatásában és Batthyány Lajos felelős miniszterelnöki kineveztetésében. Amikor azonban ősszel fordult a kocka, és a bécsi udvar mérvadó körei törvénytelenül visszavonták a tavaszi megegyezést, István azt már nem vállalta, hogy szembeforduljon velük, és lemondott nádori tisztségéről, miközben a család (alaptalanul) őt hibáztatta a magyarországi viszonyok elmérgesedéséért. Ténylegesen házi őrizetbe parancsolták az anyai örökségként rámaradt schaumburgi várkastélyba, ahol élete hátralévő 18 esztendejét töltötte. Majd tüdőbeteg lett és alig ötvenévesen a francia Riviérán, Mentonban hunyt el. Testét Magyarországra hozták, s őt is a Budai várban lévő nádori kriptában temették el.